Egyszer volt, hol nem volt, élt egy idős, bölcs borász egy kicsiny faluban, ahol mindenki a szőlőtermesztésből és borászatból élt. A borász egy különleges, ősi recept alapján készített fehérbort, amit csak „A Tiszta Cseppnek” hívtak. A falu lakói úgy tartották, hogy ez a bor különleges erőkkel bír – aki ebből ivott, megtalálta a békét és a derűt.
Egy napon a borász egy utazót fogadott a pincéjében. Az idegen kifáradtan és reményt vesztve érkezett, látszott rajta, hogy hosszú utat tett meg. Miközben a borász csendesen töltött neki egy pohárral, az utazó elmondta, hogy mindent elveszített az életben, amit szeretett. Kétségbeesésében kérte a borászt, adjon neki valamit, ami új reménnyel töltheti el.
A borász lassan bólintott, és a pohár fehérborral az utazó elé helyezte. „Ez nem varázsszer” – mondta a borász komolyan. „De ez a bor a tiszta szőlő szívéből született. Minden kortya tiszta természet, érezd meg benne a föld erejét, a napsütés melegét és az eső frissességét. Engedd, hogy emlékeztessen arra, hogy az élet megújuló körforgás.”
Az utazó lassan belekortyolt a borba, és amint a tiszta, friss ízek átjárták, olyan érzés fogta el, mintha újjászületett volna. Az íz hűvös volt, mint a harmat, de mély és összetett, mintha maga a természet vált volna folyékonnyá a pohárban. A borász csendben figyelte, ahogy a bor minden kortyával egyre nagyobb békét talált.
Amikor az utazó befejezte az italt, és elbúcsúzott a borásztól, az arcán mosoly ült. A borász egyetlen mondattal búcsúzott tőle: „Ahogy a bor, te is képes vagy megújulni.” Az utazó elindult, és aznap este egy új célt talált magának – hogy újra megtalálja az élet apró örömeit.
Azóta azt mesélik a faluban, hogy az utazó soha többé nem tért vissza a régi, szomorú életéhez.
